a dramaturgiai perspektívát 1959-ben mutatta be a szociológiában Erving Goffman “Az én bemutatása a mindennapi életben” című könyvében. Erving Goffman mikroszinten tanulmányozta a társadalomban zajló kölcsönhatásokat. Ezt a nézőpontot a színházból vette át, metaforaként használja a színházat, hogy bemutassa, hogyan viselkednek az emberek a társadalomban és hogyan képviselik magukat., A metaforát használja, ebben a metaforában az emberek a színészek, a társadalom pedig egy színpad, az egyének kölcsönhatásba lépnek egymással, mint a színész csere párbeszéde, azokat a normák és értékek irányítják, amelyeket a társadalom tagjai követnek.
Mint ragaszkodni az irányt, a színészek folyamatosan vegyenek részt az úgynevezett ‘Benyomásom, Irányítás, ez az, amikor az emberek megpróbálják irányítani a benyomásom, hogy mások őket. Bizonyos célokat szem előtt tartanak, amelyek szerint viselkednek., Az ilyen esetben bemutatott viselkedés az, amely elfogadható lesz az, akinek benyomást akarunk kelteni. Például, amikor egy interjúra megyünk, hivatalos ruhát veszünk fel, és valószínűleg a legjobb viselkedésünkben leszünk.
Ez elvezet minket a koncepció egy első szakaszban önálló és egy backstage önálló. Ez a két módja annak, hogy bemutassuk magunkat a társadalomban.
az első színpadi én az az én, amelyet valószínűleg megmutatunk a világnak., Ez az én, amelyet bemutatunk, amikor elhagyjuk ismerős környezetünket, amikor olyan emberekkel lépünk kapcsolatba, akikkel még nem vagyunk kényelmesek, ezek olyan emberek, akiket nem ismerünk. Ez az, ahol a benyomás menedzsment jön szóba, mi általában hajlamosak, hogy ki olyan viselkedést, amely könnyen elfogadható az emberek a társadalom, például amikor találkozhatunk barátunk szülei először, valószínű, hogy szeretnénk, hogy úgy gondolja, minket, mint “jó társaság” a gyermekek számára, így nem visszaélni, vagy beszélni az azonos hang, hogy beszélünk a barátainkkal, lehet, hogy nem iszik, vagy dohányzik., Hasonlóképpen, amikor elkezdünk dolgozni, szeretnénk jó első benyomást kelteni kollégáink és feletteseink között, így ennek megfelelően cselekedhetünk, ha türelmetlenül végzünk minden olyan munkát, amelyet nekünk adhatunk, és nem halogatunk.
másrészről, a backstage self utal, hogy a szempont az én, ami valójában vagyunk, ez az én vagyunk a környezetben, amelyben vagyunk kényelmes. Itt elfogadnak minket, az emberek ismernek minket, hogy kik vagyunk, és nincs szükség semmilyen benyomást épület. Pl., amikor barátainkkal vagyunk, nyugodtabb módon viselkedünk, kényelmesek lehetünk olyan nyelv használatával, amely egyébként visszaélésszerűnek tekinthető. A színpadon kívül vagyunk, nem figyelünk, így nyugodtabbak vagyunk. A színpad így metaforává válik, ahol olyan módon cselekszünk, hogy teljesítsük a társadalomban elfogadandó igényünket.