a tipikus vizsgálat egy 10 mm (0,39 in) átmérőjű acélgolyót használ indenterként, 3000 kgf (29,42 kN; 6,614 lbf) erővel. Lágyabb anyagoknál kisebb erőt alkalmaznak; keményebb anyagoknál az acélgolyó helyett egy volfrám-karbid gömböt helyettesítenek., A bemélyedést és a keménységet a következőképpen kell kiszámítani:
BHN = 2 p π D ( D − D 2 − d 2 ) {\displaystyle \operatorname {BHN} ={\frac {2P}{\pi d\left(D-{\sqrt {d^{2}-d^{2}}}}}}}}\jobb)}}}}}}}}}}
ahol:
BHN = Brinell keménységi szám (kgf/mm2) p = alkalmazott terhelés kilogramm erőben (kgf) D = átmérője Indenter (mm) d = átmérője behúzás (mm)
Brinell keménység néha idézett megapascal; a Brinell keménységi szám szorozva a gyorsulás miatt a gravitáció, 9.80665 m/s2, átalakítani, hogy megapascals.,
a BHN a végső szakítószilárdsággá (UTS) alakítható, bár a kapcsolat az anyagtól függ, ezért empirikusan határozható meg. A kapcsolat Meyer (n) indexén alapul Meyer törvényéből. Ha Meyer indexe kevesebb, mint 2,2, akkor az UTS BHN-hez viszonyított aránya 0,36. Ha Meyer indexe nagyobb, mint 2,2, akkor az arány növekszik.
a BHN-t a leggyakrabban használt vizsgálati szabványok (ASTM E10-14 és ISO 6506-1:2005) jelölik HBW-ként (h a keménységtől, B a brinelltől és W az indenter anyagától, volfrám (wolfram) karbid))., A korábbi szabványokban a HB-t vagy a HBS-t acélbetétekkel végzett mérésekre használták.
A HBW kiszámítása mindkét szabványban az SI egységek segítségével történik:
HBW = 0,102 2 f π D ( D − D 2 − d 2 ) {\displaystyle \operatorname {HBW} =0,102{\frac {2F}{\pi d\left(D-{\sqrt {d^{2}-d^{2}}}}}}}}}}}}
ahol:
F = alkalmazott terhelés (Newton) D = átmérő az Indenter (mm) D = a behúzás átmérője (mm)